Angyaldémonok

Azt hiszem, az írás, őrület.

És én elvesztettem ezt az őrületet, vagy legalábbis egy időre kaptam ellene oltást.

Azon gondolkozom, hova lett az az idegen, aki az én bőrömbe bújva (vagy én bújtam az övébe?) írt és alkotott. Mert egy dolog önmagamnak lenni és egy másik írónak. Az író, azt hiszem nem én vagyok. Vagy legalábbis csak egy részem.

Már leírtam egyszer mi bánt, nem ide, pedig e hely, gondolataim egyetlen felcímkézett könyvtára a legalkalmasabb minderre.

Most leírom, miért furcsa ez az egész.

Szerettem és szeretek írni, de valami megváltozott. Valami bennem, de ahhoz, hogy ezt meg lehessen érteni, azt hiszem ezúttal mesélnem kell magamról. Nem sokat, de egy részletet át kell adnom.

Nos, régen, illetve akkoriban volt bennem valami késztetés. Egy álom? Nem tudom már. Talán igen, hiszen olyan író akartam lenni, akit olvasnak, aki megérinti az embereket, aki adhat valamit másoknak. Ha mást nem, egy mosolyt.

És, belekezdtem. Jött a gondolat és jöttek a szavak. Amatőr munkák, de azt hiszem segítettek néhány dolgot elfogadni, például önmagamat. De, akkoriban néha úgy éreztem, nem én írok, hanem valaki vezeti a kezem.

Fura erről beszélni. Badarság, őrület, képzelgés. Jól tudom, mit gondolnak erről az emberek, istenem, hiszen még más íróknak is ez a véleménye. De tudom, amit tudok. Ez nem beleérzőképesség. Néha remélem, hogy nem az. Talán tudatalatti, ki tudja?

 Volt idő, mikor visszaolvasva nem hittem el, hogy azt ami a monitoron elém vetül, az az enyém. Most is akad még ilyen illékony pillanat...

 Hát tessék... Ismét csak nem tudok írni, és minden sor kínszenvedés... Hol van a Zónám? Hol van az az öröm, ami elfogott írás közben...

Vissza akarom kapni...

Ó, ó, ó... Kavargó gondolatok...

Bocsánat értük...

Sokat olvastam már, s valahányszor az vetült elém: "inkább nem szólt, mert a bizalom elvesztése jobban fájt volna neki, mint a tényleges átverések..." Sosem értettem... Aztán szétnéztem a világban, s rögtön találtam embereket akik ezen elv szerint élnek.

Én ezt nem tudom megérteni... Úgy élni, tudván, hogy az embert átverik és nem venni róla tudomást... Mi értelme?

Ha az ember nem boldog, akkor mi értelme?

Sok minden változott, talán én is, de ez a dolgok rendje. Kevesebb GOND-olat kevesebb baj. Vagy fene tudja.

Most, azt hiszem elégedett vagyok. Talán boldog, de nem az a fajta boldogság amibe az ember vakon beleesik. Bizonytalan boldogság, mert eddigi életem maga volt a bizonytalanság, pontok a végtelenben, melyeket nevetve-sírva kötöttem össze.

Ma azon tűnődtem kint állva az udvaron, hogy hogyan lehet olyan gyönyörű az égbolt ilyenkor januárban.Szürke felhők, fényes csillagok, mint lidérc-szemek és hihetetlenül azúrkék ég, mely csak pillanatokig áll ellen a sötétségnek. Maga a megtestesült remény... Meseszép.

Meg, még más dolgokon is ámultam. Például a barátságokon, a régi kötelékeken, melyek halványodnak. És melyekért hiába kapálódzok, nem érhetek már el. Furcsa, néha azt hittem számíthatok az emberekre, de azt hiszem ezek a dolgok olyanok, mint a pillangók, elröppennek, néha visszatérnek. 

 De azt hiszem, ezeket a dolgokat már méltósággal viselem, ahogy a sebeket a bőrömön, a sebeket a lelkemen. Már erős lélekkel szállok szembe akár Vele, akár mással. Mert már nem félek. Miért tenném? Aki bizonytalan az elbukik. Én felszegem a fejem, most már, persze ez nem mindig volt így.

Ó bolondos ifjúkor.

És egy másik dolog, leszoktam a teljesítménykényszerről és ami furcsa, minél kevésbé érdekel, annál jobban teljesítek. Akár az érettséginél. Nevetséges.

 Viszont, már tényleg kevesebbet írok, miért? Nem tudom, egy álom, amiről lemondtam volna? Talán megmaradok lelkes kutatónak, lelkes olvasónak?

Tudom nem másoknak írok, magamnak, de... Mégis... Néha úgy szeretném, ha valaki segítene, legalább annyival, hogy elolvassa azt, amit írok. De egyelőre önmagam lelkes olvasója maradtam, milyen érdekes.

Egyébként, azt hiszem, hosszú, hosszú idő után végre nyugodt vagyok. Kisebb, nagyobb rohamok még rám törnek olykor és elbizonytalanodom... De már egyre ritkábban...

Fene tudja... A dolgok, köztük én is, változnak,még akkor is ha jó magam egy helyben állok. Vannak körülöttem, de azt hiszem, a saját védelmem érdekében, ha másból nem is, legalább üvegekből felépítem újra a falaimat. Nem azért, mert félek, hogy bántani fognak, hanem, mert én így látom jónak.

Új világok jönnek, és a régiek lebomlanak.

Sajnos jobb videót nem találtam, de érdemes magyarul is meghallgatni... Szeretem ezt a számot. Sok-sok év után újra hallgattam és megmosolyogtatott...

Azt hiszem csak azt bánom igazán, hogy már képtelen vagyok írni...

 "Tudod, apa, csak azt sajnálom, hogy az-az alak, előbb-utóbb mindig magára marad. Én már jó ideje nézem őt. Sosem szól, sosem felel. Néha nevet, néha sír, de ami igazán bántja már képtelen kimondani. Mert egyszer belekezdett, igen egyszer elpanaszolta, hogy miért is szomorú, vagy elkacagta miért boldog. De jelentéktelennek tűntek gondjai, örömei. Aki fülelt is rá, legyintett, vagy ha mégsem úgy tanácsot adott, pedig, szerintem, apa, ő csak csendet kért. Csak csendet.

Meg, azt hiszem egy ölelést.

Tudod apa az a baj, hogy mi mind meghallgatjuk ezt a fura-fura alakot, de azt hiszem, ő nem is erre vár igazán. ne kérdezd mit szeretne, szerintem ő sem tudja. De mostanság nagyon furcsán viselkedik. Nem nevet, nem sír, nem csinál semmit. Bárgyú, éretlen félmosollyal, vak szemekkel néz valamit. azt hiszem megállt vele a világ...

Azt hiszem, megállt a világban és nem halad tovább..."

Drága kislány, most épp olyan vagy, mint tizenegy évvel ezelőtt... De ez nem azt jelenti, hogy újra kell élned a borzalmakat...

Vissza az időbe és előre mégis. 

Se tovább, se hátrébb. Merre akkor hát, kérdem én? Egy pont a kimondhatatlan gondolatok javára, azt hiszem.

Az elbizonytalanodás bizonyításaként írok most, ennyi idő, ennyi mosoly s bú után. De azt hiszem félek ide írni már gondolatokat, emlékeket, félek írni magamról, magamtól, magamnak.

Eltelt egy újabb év karácsony óta, szilveszter óta, a kiborulások és kibékülések "varászlatos" korszaka ez, nem?

Barátságok melyeket nem értek, de szeretnék. Hogyan működnek ezek a dolgok? 

Ahogy halad az idő talán mind változunk, és mégis... Azt hiszem erről most képtelen vagyok értelmes, nem kierőszakolt dolgokat írni. Pedig érzem, hogy szétfeszít legbelül.

Angyaldémonok... Talán már hinni sem lehet, hogy valaha léteztek. Barátok, ismerősök, idegenek... Egyformák talán?

Ostoba, ostoba fejfájás.

Két esős nap közitt egy fényes. Szép aránytalanság... Önmagam olvasva jövök rá mit gondolok. Furcsa dolog... Az ember azt hinné másoktől tanul csupán, de ez nem igaz. Tanul magától is...

Nap-nap után, éj-éj után...

Tudtátok, hogy ma van a világvége? A világ vége... az szerintem, tulajdonképpen az emberség pereme, amikor átlépjük... megszűnik létezni minden.

Kapcsolatok, felszínességek, képmutatások. Egy csepp józan ész neked, és kettő nekem...

Migrénes fejfájás... Vajon mit jelent? Tumor növekszik koponyám sekélyes mélységei alant? Nevetséges, hogy a fájdalom hogy el tudja vakítani az embert, s hogy milyen furcsa mindenből kettőt látni. Tucatnyi iker a semmi közepén, egy futurisztikus városban...

Mindegy is. Rohannak velem a napok, s szégyellem, hogy gondolatokra, azok közvetítésére nincs idő. Vagy nincs kedv? Különös kérdés, mit félnék megválaszolni. 

Változom, jó vagy rossz az irány? Nem tudhatom míg a végére nem érek. De újak a támpontok és új a motiváció: történetesen a semmi.

Nem hajt előre se kényszer, se vágy, se cél, se hajlam, se sors... Megyek, ha mennem kell, megérkezem, ha úgy döntöttem ott vagyok, ahol lennem kell...

Most sehol sem vagyok, de önállósodom és ennél nincs szebb dolog számomra...

Néha előkaparom a sírból, hogy megnézzem ott van-e még ahová temettem. Néha meglelem, máskor azonban épp, hogy mögém kerül, hogy aztán táncba vigyen.

Elkapja a hajam, hátrarántja a fejem és a képembe röhög.

Ő, a zöldszemű démon... 

Néha keringőzünk, máskor forró tangó közepette öklendezi belém mérgező gondolatait. És ha röhögnék is, belül néha zokogok. Valahol a fejemben úgy hullanak a könnyek, mint a zápor eső, s mindent beborít az iszap és a heves ingerek. 

Harcolni akarok...

De van ki ellen? Ki az ellenség? Egy idegen arc, akit nem is ismerek, csak... irritál?

Jogos-e?

Jogos... És ez az érzés összetör. És Ő nem érti... És ez fáj...

Az emberek általában abba halnak bele lelkileg, hogy nem értik őket, mármint, azok akiknek még van lelke.

Elegem van ebből a haragból, ami ellepi a szívem. Elegem van a birtoklási vágyból. Elegem van... Féltékenység vagyok, én, a zöldszemű...

Talán ha összetöröm magam és újra összerakom, akkor már nem lesz szükségem birtokra... És nem lesz szükségem földre és testre és szeretetre és szerelemre... és akkor nem leszek maga a féltékenység ha megpillantom, amint Ő azzal az idegennel nevetgél... beszélget... titkon üzenetet vált...

Ha te nem törődsz az érzéseimmel kedves, majd törődöm én magam... Kitépem magamból majd újra lenyelem, hosszú, hosszú évek, s Te kacagva hagyod. És azt mondod, ostoba vagyok, pedig ha éreznéd, ha tudnád... 

De te... Te nem vagy ilyen igaz? 

Csak én vagyok ilyen elkorcsult... Csak én...

De csak azért, mert te nem érzed ezt a kínt...

És aki azt mondja, hogy a szerelem nem jár együtt féltékenységgel... Az... Kedveseim... Hazudik...

Azt hiszem én vagyok önmagam legnagyobb ellensége... Mert míg azt mondom, hogy a szabadságot keresem, addig gondolatban folyton folyvást beskatulyázom magam és szorongok... És nem élek, vagy ha élek is megijedek tőle...

Azt hiszem... én vagyok... önmagam legnagyobb ellensége...

Kedves kislány, azt akarom, hogy meghallgass. Nem, inkább azt mondom, szeretném, ha meghallgatnál. Mesélek neked most lankákról és dombokról, mosolygó napról és aranyozott, csipkeszélű felhőkről.

Egy úton járok nap, mint nap, mint nap, s ez a szépség megrészegít nagyon. Talán túlzottan is, de csak ritkán. Olykor vak vagyok a látványra, ajkaim összeszorítom, s más világba menekülve olvasok, hogy ne lássak, ne halljak, ne érezzek semmit. Magányom megtörhetetlen.

De néha leteszem a könyvet és... Kibámulok szülőföldem, anyaföldem ékes, édes lankáira.

Gondolnád kicsi lány, hogy ebben a világban olykor nehéz felnőni? szeretnék még hinni a tündérekben, az erdőben szunnyadó sárkányban, a csalogató kék lidércekben. Szeretnék hinni az emberek jóságában, a változásokban, a mosolyokban, de látod? Fel kellett nőnöm... Te ne válaszd ezt az utat, mert ahol elvesznek a mesék, ott elveszik valami más is.

Élhetsz ezek nélkül, de milyen élet is ez? Nézz csak rám.

Ne bánkódj, hogy már nem látod a házad kopp-koboldjait, alszanak csupán, ahogy alszik minden álmod, de eljön még az ébredés. A dombokon látsz még táncolni banyákat, a bányák mélyéről jószívű, de morgó szellem köszönt majd, ha elhalad melletted, a fák árnyékában ezüstös bundájuk farkas vonyít, ha éjszaka kódorogsz...

Szeretnék neked megalkotni egy világot, ahova elmenekülhetsz, ahol senki sem bánthat. Meglehet tökéletlen lesz, de nézd el nekem. Megalkotom ezt a világot, nem lesz sehol és mégis, tudom, hogy te majd a szívedbe zárod. Mert odatárod ugye?

Köszönöm, hogy még megpróbálhatok álmodni neked. Köszönöm, hogy elképzelhetek neked világokat Kedves Kislány. 

Mosolyogj, mert visszahódítom, felébresztem meséknek lényeit, megküzdök a hajadonfákkal, a rossz szellemekkel. Megtáncoltatom a sámánokat, hogy könny helyett csak az eső záporozzon, a vajákosok begyógyítják szíved fájó sebeit.

És talán...

Talán újra gyermek leszek én is... 

És újra megtanulok hinni még...